Elena kivándorló volt már négyévesen, amikor 1956-ban szülei gazdasági okokból disszidáltak, és magukkal vitték őt Argentínába. Aztán bevándorlóvá vált saját hazájában, amikor 1975-ben hirtelen úgy döntött, hogy mégis inkább a kommunista Magyarországon szeretne élni, és hazatelepült. Megküzdött azért, hogy újra magyarnak lássák és annak érezhesse magát … 2008-ben azután beleszeretett a harmincöt éves kubai Leo-ba, s noha a férfi örömmel letelepedett volna vele Budapesten, a hatóságok elutasították kérésüket. Ez a dokumentumfilm elégia a nosztalgiáról, a megtalált és újra elvesztett hazáról, a bevándorlók illúzióiról…
Fatih Akin filmrendező első dokumentumfilmjével saját gyökereit kutatja. A „Németországra gondolok” sorozathoz tartozó filmjével egy török család portréját rajzolja meg, a saját családjáét. Apja 1965-ben utazott Törökországból Németországba, hogy vendégmunkásként szerencsét próbáljon. Csupán két évet akart maradni, de aztán mégis magával vitte feleségét is Hamburgba, és még ma is abban a vegyi tisztító üzemben dolgozik, ahol akkoriban munkát talált. A rendező elkalauzolja a nézőt egy Hamburg-Altonából Filyosra, egy kis fekete-tengeri halászfaluba, ahonnan apja 35 éve elköltözött, hogy új életet kezdjen. Fatih Akin a családi portrét így nevezi: „bevándorlók filmje”.
Egy török bevándorló élete többet elmond, mint a statisztikák és a nyugat-berlini bevándorláspolitika elcsépelt szólamai. A Vándorkömény egy Melek nevű, 38 éves török nő életét mutatja be, aki a Berlinben ledolgozott 14 év után úgy dönt: visszatér szülőföldjére. Szokatlan ember, erős és elszánt nő portréja. Hatására felül kell bírálnunk a „tipikus“ török nőről alkotott képünket. Melek nem illik egyszerűsítő kategóriákba, és ugyanez érvényes a róla készült filmre is: dokumentum és fantázia, képek és asszociációk gyűjteménye Melek isztambuli álmairól és berlini tapasztalatairól.