Szék község az erdélyi Mezőségben, Kolozsvártól északra mintegy 50 km-re helyezkedik el. A község tradicionális népzenéje és folklórja az 1960-as évektől egészen a napjainkig a magyarországi táncház-mozgalom meghatározó alapja volt. Filmünkben azonban nem a népzene, hanem más kulturális aspektusok kerülnek középpontba, három generáció egymástól nagyon is különböző szempontjai. Szék lakosságának 80%-a manapság Magyarországon vagy más európai országokban keresi boldogulását. Ennek tragikus következménye, hogy a széki családok többsége széthullott és a mai gyerekek sokaságát az utca, vagy jobb esetben a nagyszülők nevelik.
Elena kivándorló volt már négyévesen, amikor 1956-ban szülei gazdasági okokból disszidáltak, és magukkal vitték őt Argentínába. Aztán bevándorlóvá vált saját hazájában, amikor 1975-ben hirtelen úgy döntött, hogy mégis inkább a kommunista Magyarországon szeretne élni, és hazatelepült. Megküzdött azért, hogy újra magyarnak lássák és annak érezhesse magát … 2008-ben azután beleszeretett a harmincöt éves kubai Leo-ba, s noha a férfi örömmel letelepedett volna vele Budapesten, a hatóságok elutasították kérésüket. Ez a dokumentumfilm elégia a nosztalgiáról, a megtalált és újra elvesztett hazáról, a bevándorlók illúzióiról…
Filmünk szereplői magyarnak születtek a mai országhatárokon túl. 1980 és 1992 között települtek át Magyarországra egy jobb, szabadabb életet remélve. Mit tudunk ezekről a magyarokról, akik a volt Szovjetunióból, Romániából vagy az egykori Jugoszláviából érkeztek és már évek-évtizedek óta Magyarországon élnek? Hogyan kezdtek itt új életet? Milyen körülmények kényszeríthették őket az otthonuk elhagyásra? Kaptak-e segítséget a magyar államtól vagy magánemberektől? És egyáltalán – jól érzik-e itt magukat? Kötődnek-e még szülőföldjükhöz? Ezekre a kérdésekre is keresik a választ a dokumentumfilm alkotói.