A Lisszabonban játszódó film Nober Sanders filmlevele, amelynek segítségével megpróbálja felvenni a kapcsolatot távoli családjával. A személyes hangvételű vallomás során a néző sok mindent megtudhat az emigráció és az új környezetbe való beilleszkedés lélektanáról. Bár Nober „mást akart”, végül megtanulta a portugál csempe, az azulejo festésének művészetét, amellyel mind a mai napig a kenyerét keresi. Ahogy Nober története, úgy a csempefestészet stíluskavalkádja is a kultúrák egymással való kapcsolatáról és egymásra hatásáról szól. A portugál azulejot kezdetektől külső behatások érték, a spanyol, kínai, holland, arab, indiai, brazil és afrikai motívumok nemzeti művészetbe ágyazódásából jött létre az a sajátos forma és motívum rendszer, amelyre a mai Portugália méltán büszke. Persze Nobertet ennél sokkal személyesebb és hétköznapibb gondok foglalkoztatják, miközben festi a csempéket, egyiket a másik után…
Elena kivándorló volt már négyévesen, amikor 1956-ban szülei gazdasági okokból disszidáltak, és magukkal vitték őt Argentínába. Aztán bevándorlóvá vált saját hazájában, amikor 1975-ben hirtelen úgy döntött, hogy mégis inkább a kommunista Magyarországon szeretne élni, és hazatelepült. Megküzdött azért, hogy újra magyarnak lássák és annak érezhesse magát … 2008-ben azután beleszeretett a harmincöt éves kubai Leo-ba, s noha a férfi örömmel letelepedett volna vele Budapesten, a hatóságok elutasították kérésüket. Ez a dokumentumfilm elégia a nosztalgiáról, a megtalált és újra elvesztett hazáról, a bevándorlók illúzióiról…
Magyarországon élni külföldiként, ez „bárkivel” előfordulhat. De vajon ez a „bárki” miért itt keresi a boldogulást, miért akar itt állampolgárságot? – ezt a kérdést tettük fel külföldieknek. Nem akartak nyilatkozni, nem akartak szerepelni, de egy örmény művész, harmonikás kötélnek állt. Gyakorol, dolgozik, vizsgázik, mesél – erről szól a film.