A Lisszabonban játszódó film Nober Sanders filmlevele, amelynek segítségével megpróbálja felvenni a kapcsolatot távoli családjával. A személyes hangvételű vallomás során a néző sok mindent megtudhat az emigráció és az új környezetbe való beilleszkedés lélektanáról. Bár Nober „mást akart”, végül megtanulta a portugál csempe, az azulejo festésének művészetét, amellyel mind a mai napig a kenyerét keresi. Ahogy Nober története, úgy a csempefestészet stíluskavalkádja is a kultúrák egymással való kapcsolatáról és egymásra hatásáról szól. A portugál azulejot kezdetektől külső behatások érték, a spanyol, kínai, holland, arab, indiai, brazil és afrikai motívumok nemzeti művészetbe ágyazódásából jött létre az a sajátos forma és motívum rendszer, amelyre a mai Portugália méltán büszke. Persze Nobertet ennél sokkal személyesebb és hétköznapibb gondok foglalkoztatják, miközben festi a csempéket, egyiket a másik után…
Ziska Svédországban született és nevelkedett, mégis sokszor kérdezték tőle, honnan származik, hiszen egyáltalán nem hasonlított a svédekre. Az Én és az orrom című filmben Ziska utazásra indul, hogy kiderítse, vajon ő svéd-e, hogyan lehetne svéd orra, és hogy tulajdonképpen hogyan is néz ki egy svéd orr. Utazása Koppenhágában, a családi otthonban ér véget, ahol Ziska rádöbben, ő sohasem lesz svéd vagy dán, soha nem lesz egy közülük, így a saját módján kell svédnek vagy dánnak lennie.
A film a fiatal kubai boxoló, Yoan Pablo Hernandez portréja. Mióta 2005-ben kilépett a kubai országos csapatból a Halle-i Chemiepokal versenyen, a feltörekvő boxtehetség Németországban él. Időközben szerződtette a híres berlini Sauerland boxcsapat, így távolról támogathatja kubai családját. Yoan Pablo azonban politikai menekült, így nincs lehetősége hazatérni. Nem csak magának és családjának jövőjéért küzd tehát, hanem honvágya és külföldi elszigeteltsége ellen is.