Sinant utoléri a múltja, mikor először látogatja meg iraki családját az Egyesült Arab Emirátusokban 2007-ben. Nagybátyja német feleségével születésekor azonnal örökbefogadta Sinant. Három év múlva Brünhilde a fiúval Németországba menekült vissza. Nevelőapja és vér szerinti rokonai Irakban maradtak. Évekig nem mutatott érdeklődést irántuk vagy a kultúrájuk iránt, ám mikor végül találkozik apjával, feloldódik arab gyökereivel szembeni ellenállása.
A Lisszabonban játszódó film Nober Sanders filmlevele, amelynek segítségével megpróbálja felvenni a kapcsolatot távoli családjával. A személyes hangvételű vallomás során a néző sok mindent megtudhat az emigráció és az új környezetbe való beilleszkedés lélektanáról. Bár Nober „mást akart”, végül megtanulta a portugál csempe, az azulejo festésének művészetét, amellyel mind a mai napig a kenyerét keresi. Ahogy Nober története, úgy a csempefestészet stíluskavalkádja is a kultúrák egymással való kapcsolatáról és egymásra hatásáról szól. A portugál azulejot kezdetektől külső behatások érték, a spanyol, kínai, holland, arab, indiai, brazil és afrikai motívumok nemzeti művészetbe ágyazódásából jött létre az a sajátos forma és motívum rendszer, amelyre a mai Portugália méltán büszke. Persze Nobertet ennél sokkal személyesebb és hétköznapibb gondok foglalkoztatják, miközben festi a csempéket, egyiket a másik után…
Ziska Svédországban született és nevelkedett, mégis sokszor kérdezték tőle, honnan származik, hiszen egyáltalán nem hasonlított a svédekre. Az Én és az orrom című filmben Ziska utazásra indul, hogy kiderítse, vajon ő svéd-e, hogyan lehetne svéd orra, és hogy tulajdonképpen hogyan is néz ki egy svéd orr. Utazása Koppenhágában, a családi otthonban ér véget, ahol Ziska rádöbben, ő sohasem lesz svéd vagy dán, soha nem lesz egy közülük, így a saját módján kell svédnek vagy dánnak lennie.